Édes kisfiam, Marci!

Az összetört szívű anyukád vagyok. Nem tudok megnyugodni, és nem tudom magamnak megbocsátani, ami történt.

El sem tudod képzelni, mennyire örültünk az érkezésednek!

Már megvettük a babaruhákat. A kiságyat. Készült a szobád…. És akkor azon az ultrahangon (sosem felejtem el azt a napot, azt a furcsa csendet, aztán az orvos hangját) azt mondták, hogy beteg vagy. Nagyon beteg. És hogy valószínűleg soha nem élnél normális életet.

Azt mondták, jobb lesz Neked is és nekünk is, ha nem születsz meg.

„Valószínűleg”… Marcikám, én annyira bánom, hogy nem adtunk Neked esélyt! Már sosem tudjuk meg, hogy mi volt az igazság. Talán mégis rendben lett volna minden, az orvosok olyan sokszor tévednek!

De megijedtünk. Ilyenkor olyan kiszolgáltatott az ember, azt gondolja, nem is tehet mást, csak amit az orvos tanácsol…

Tudod, látok néha családokat az utcán, beteg gyerekkel. Sokszor olyan kedvesek – és nekem megszakad a szívem.

Nincs nap, hogy ne gondolnék Rád.

Mi lett Veled? Hová tették a kis testedet? Meg kellett szülnöm Téged, hiszen már nagy voltál. Nem akartál elindulni, nem akartál meghalni, olyan nehezen engedett el Téged a testem is, nemcsak a lelkem!

Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy kidobtak téged, mint „kórházi hulladékot”. De hiszen Te nem hulladék voltál, hanem a gyermekem! A gyermekem! És most még sírod sincsen…

Rettenetesen fáj. Olyan, mintha egy nagy, sötét űr lenne belül.

Nem tudom, elmúlik-e valamikor ez a fájdalom.

Bocsáss meg nekem, kérlek!

Édesanyád

Veszteség éve: 2021

Név: Marci